Őszinte interjú
Két évig Dagmar Koller (71) élete teljesen kicsi volt. De most ez lehet első alkalom férje, a régóta bécsi polgármester Helmut Zilk († 2008) halála óta, ismét olyan nyugodt, mint operettszerepeiben. "A nő létezésének művészete" című könyve segített neki legyőzni a gyászot.
Még mindig a férje sírjába megy? Dagmar Koller: Nem olyan gyakran, mint korábban. Több mint két éve vagyok minden nap. Szinte második otthona lett számomra. Három óra, háromnegyed óra ment oda-vissza. A közelben van anyám sírja. Ez nagymértékben megnövekedett mély szomorúságomat. Nem jelentek meg az időben ... Dagmar Koller: Fél évig hangtalan voltam. Csak akkor, amikor minden gyönyörű cipőmet átadtam kertészének, javultak a dolgok. Csak amikor elengedtem, a hang visszatért. Hogy kerültél ki az aljáról? Dagmar Koller: Amikor Bécs nagypolgármestere egy ideje megnyitotta a Helmut Zilk tételt a Staatsoper mögött, tudtam: többé nem tudok több kitüntetést elérni a férjemért. Elkezdtem menni. Örülök, hogy az emberek között vagyok és újra felléphetek. Nagyon szeretem. Mi történik, ha ilyen esték után egyedül jössz haza? Dagmar Koller: A férjemmel és én mindig éjjel elmondták magunknak, hogy milyen volt - még egykor is. Beszélt nekem az előadásairól és nekem, amelyeken taps volt, és elfogytak. Most jön haza és fáradt, és azt gondolja: kivel kell ezt közölnem? Olyan üres. Segített neked a könyv írása? Dagmar Koller: Igen. Először egy könyvnek kell lennie arról, hogyan lehet legyőzni a gyászomat. De amikor átnéztem a naplóimat, rettenetesen sírtam. Arra gondoltam: nem tudok beszélni a gyászról. A társszerzőm azonban mindig sokat nevetett azokról a történetekről, amelyeket a csodálóival átéltem. Aztán azt gondoltuk: írjunk egy könyvet rólunk nőkről ! 50 éve vagyok a színpadon, és mindig adtam az embereknek, hogy boldogan menjenek haza.
